Reménykedjünk!

Emlékszem első találkozásunkra, mikor bevallottad az igazat. Hogy én vagyok a mindened. Csakhogy nem egyszerűen szavakban mondtad el, hanem egy nagyon romantikus módon. Egy júniusi nap volt. Pontosabban június 3- a. Még iskola volt, de már nem tanítottak. A legjobb barátnőmmel, suli után elmentünk venni valamit inni, mert tikkasztó hőség volt. Én vettem egy őszibarackos Topjoyt, ő pedig egy Fantát. Kifizettük, majd egyszerre felbontottuk az üdítőket. A Topjoyos kupak jellegzetessége, hogy a belsejében egy üzenet található. Az volt bele írva, hogy „Te vagy a mindenem”. Mivel gyűjtő vagyok, zsebre vágtam. Tovább sétáltunk. Majd a barátnőm, Zsófi egyszer csak megszólalt.

- Mi a helyzet „N”- nel? – „N”, Norbi rövidítése, csak nem akarjuk, hogy más is megtudja, hogy i vagy ki az az „N”. Egyébként Norbiba már régóta szerelmes vagyok. 2 évvel idősebb nálam. Rövid, szőkésbarna haja van és kék szeme. Szerény, kedves srác. Észrevettem, hogy bár sunyin, de figyel engem. Először nem tudtam eldönteni, hogy minek a jele, de remélem, az, hogy tetszem neki. Mindig is arra vágytam, hogy bevallja, mit érez… De eddig erre nem került még sor.

- Semmi. – mondtam alig hallhatóan. – Zsófi rám nézett és biztatóan így szólt.

- Reménykedjünk! – és valószínűleg látta rajtam, hogy szomorú vagyok, mert így folytatta. - Zsani, te nagyon szép, kedves, humoros lány vagy, és nem mellesleg a legnagyobb fogás. Ha mást választ helyetted, akkor egy nagy rakás szerencsétlenség, mert nem tudja majd mit veszített. – Zsófi a szavai hatottak rám.

- Reménykedjünk. – mondtam én is, mert hittem a dologban. A házunkhoz értem. Elbúcsúztam Zsófitól és bementem a házba. Megebédeltem, majd, mint minden nap levittem a kutyámat, Bekit sétálni. Beki egy Husky kutya, ezért fontos számára a testmozgás. Leültem a padra és olvastam. a Rómeó és Júliát. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem vettem észre Norbit, csak akkor, mikor leült mellém. Felnéztem a könyvemből és nagyon meglepődtem. A szívem ezerrel vert és elfelejtettem levegőt venni.

- Szép kutyád van. – mondta kedvesen. Nem bírtam megszólalni se. Végül mégiscsak sikerült kinyögnöm egy szót.

- Köszönöm. – mondtam halkan. Furcsálltam, hogy ennyi év után egyszer csak ideült hozzám. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, remeg a keze és vadul ver a szíve.

- Zsani… nem tudom, hogy… hogy mondjam… de… - Nem bírta elmondani a mondandóját. Kérdőn néztem rá. Aztán, eszébe jutott valami. Elővett egy Topjoyos kupakot, és felém nyújtotta. Ez volt rá írva: „Nélküled nem létezem”. Már megint elfelejtettem levegőt venni. Az előbbinél is gyorsabban vert a szívem. Nem bírtam megszólalni, ám akkor nekem is eszembe jutott az éppen ma megszerzett kupak. Turkálni kezdtem a zsebemben. Norbi nagyon megijedt, mert nem szóltam semmit, csak a zsebemben matattam. Már- már le is tett a pozitív válaszról, ám ekkor megtaláltam, amit kerestem. Felé nyújtottam. Elolvasta az üzenetet. Megcsókolt. Nem hittem, hogy ma jön el ez a nap. Na jó, abban sem voltam biztos, hogy eljön. Melegség töltötte el a szívem. Megfogtam a kezét. Minden félelmem elszállt. Megölelt.

- Soha többé nem foglak elengedni. – mondtam neki és annyira boldog voltam, hogy majdnem sírtam örömömben.

- Remélem is. – válaszolta… És valóban, soha többé nem engedtük el egymást. Csak egy dolgot tanácsolnák, hogy mindig reménykedjünk!