Nem várt befejezés

2. rész

- Enikő vagyok. - mondtam alig hallhatóan, végig lehajtott fejjel. 
-Á, örvendek. - mondta Kolos. Én épp indultam volna, de ő loholt utánam. Visszafordultam és felhúztam a szemöldököm, jelezvén, hogy ne kövessen. 
De ő nem fogta a jelet, mert így szólt - Megmutatod hol a házatok? De kedves vagy!
- Jah, minden vágyam csak ez. - előjött a flegma énem. Csodás. És még egy idióta gyerek is követ. Egész úton követett, csakhogy én direkt nem a házunk felé vettem az irányt. Isten ments, hogy tudja, hol lakunk és folyton zaklasson. Jól elvagyok én Bajusszal. Már azt se tudtam hol járunk, de folytattam utam, mígnem... mígnem elértünk egy utcába. Egy utcába mely már rég kihalt volt. Romos és növényekkel benőtt házak voltak mindenfele. Gyönyörű látvány fogadott. Régóta nem járhatott itt senki. Kolosnak sem volt ismerős a környék.
- Biztos nem itt laktok. - jelentette ki félve.
- Te egy zseni vagy ezek szerint. - a beszólásomra nem szólt semmit, csak elkezdett szaladni egy nagy ház felé. Követtem, mert felkeltette a kíváncsiságom, ez az elhagyatott terület. Beszaladtunk a nagy házba. Mindenfele növények, omladozó falak.
- Ugye ezt nem áruljuk el senkinek? - kérdezte Kolos.
- Nem. - válaszoltam, majd összeöklöztünk. Azt hiszem volt egy közös titkunk, melyből egy barátság lett. Végre találtam egy barátot. Nem a legokosabbat, de találtam legalább valakit. Együtt fedeztük fel ezt a varázslatos helyet. Ez volt a mi közös titkunk.
- Egyébként... te tudod merre kell hazamenni? - kérdezte, remélve, hogy bólintok. Lefagytam. Mi van, ha nem találunk haza?
- Én még csak tegnap költöztem ide. - néztem rá mentegetőzve. Felkászálódtunk a földről, és elindultunk egyenesen.
Órákkal később
Estére sikerült visszajutnunk valahogy a házunkhoz. Mint kiderült, egy utcában lakunk Kolossal. Anyáéknak beszámoltam az egész napomról. Ami elég hosszú volt. A szüleim örömmel nyugtázták, hogy máris lett egy barátom, és úgy gondolták, hogy remek ötlet volt a költözés. Ezzel én is így vagyok. Szegény Bajuszt leváltották. De nékem még így is a legjobb állatbarátom. Kolos pedig az egyetlen emberbarátom. A mai nap összegezve tehát... nem várt volt.

3. rész

Kolos korán reggel meglátogatott, aminek eléggé örültem. Sok-sok magányosan, emberbarátok nélkül eltöltött év után jó volt érezni, hogy valakinek egy kicsit is jelentek valamit. Ott állt a kapunkban, szőke haját a szél össze-vissza fújta a szél. Tegnap nem is törődtem vele, hogy hogy is néz ki, de ma mikor jobban szemügyre vettem láttam, hogy egész helyes. Nem valami izmos, se magas, de annál vadítóbb. De én mégse úgy tekintettem rá, mint egy potenciális fiújelöltre. Ő az egyetlen barátom (Bajuszon, a hosszúszőrű, fehér macskámtól eltekintve), egyértelmű, hogy nem akarom elveszíteni. Aztán, ahogy belenéztem világoskék szemébe, valamilyen furcsa érzés kerített hatalmába.
- Akkor indulunk, vagy nézzük még egymást? - oldalba vágtam, majd kiléptem a kapun. Szemerkélt ugyan az eső, de minket ez sem tántorított vissza. A romokhoz igyekeztünk, hogy felfedezzük varázsát. Az utca végén egy hatalmas villa volt. Egymásra néztünk, majd ész nélkül szaladni kezdtünk felé. Behatoltunk. Omladozó falak mindenfele, növények, melyek beborítottak  mindent. Sorra kutattuk át a régen szobaként funkcionáló, de a mára már leginkább a pusztulás jeleként látható érdekes helyeket. Az egyik szobában találtunk egy régi fotót.
- Vajon mi lett velük? - kérdeztem Kolostól. A képen két kb. 35 év körüli felnőtt, és egy 6 éves fiú volt. Mi lett ezzel az utcával? 
- Olyan szomorú - mondta Kolos. Komolyan azt hittem hogy mindjárt sír. De, mikor meglátta az arcom, visszatartotta a pityergést. Kiléptünk a villából.
Kolos rámugrott, így mindketten a földön feküdtünk. Nem mertünk mozdulni. Egy nagy, barna valami szaladt el előttünk, maga után vérnyomokat hagyva. 
-T-t te is láttad? - kérdezte tőlem halálra rémülve.
-Aha - válaszoltam halkan, majd elindultam a "szörny" után. Nem volt semmi kedvem meghalni, de hajtott a kíváncsiság.
- Komolyan követni akarod? - bólintottam. - Én itt maradok! - látván, hogy ez engem nem nagyon hat meg, ezt mondta:
- Várj meg! - kiabálta utánam, azzal elkezdett szaladni. Követtem a vérnyomokat, amelyek az erdő sűrűjébe vezettek. Klassz. Kolos egész végig mögöttem jött, és pajzsként használt. 
Az erdő sűrűjében kötöttünk ki. Hangos ordítást hallottunk. Mindketten összerezzentünk. Kolos ott nyafogott mögöttem, hogy forduljunk vissza, de hajthatatlan voltam. Ha már eddig eljutottunk, nem fordulhatunk vissza... Mégha egyenesen a halálba tartunk is. Tudnom kellett. Ágreccsenés. Pont mellettünk. Araszolva indultunk el a hang irányába.
Széthúztam a bokrot, majd megpillantottam egy...

4. rész

Széthúztam a bokrot, és megpillantottam egy... egy szarvast?! Hát nem erre számítottam.
- Jé, egy szarvas! De cuki! - egyébként tényleg nagyon aranyos volt. Aztán a tekintetem a vérző lábára tévedt. Rengeteg vért vesztett. Nagy harapásnyom éktelenkedett a lábán. De vajon miféle állat állkapcsa ekkora? Belegondolni is rossz, hogy az erdő mélyén ilyen vérszomjas szörnyek lakoznak.
- Kolos, segíts visszavinni a romokhoz! Haza mégsem vihettük, itthagyni meg nem fogjuk, szóval ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Biztonságos helyet kellett keresnünk neki, ha még itt ólálkodik az a fenevad. Sietnünk kellett, nehogy találkozzunk azzal a vadállattal.
- Hogy akarod ezt a nagy állatot elvinni?! - jogos. Puszta kézzel nehéznek bizonyult, de egy próbát megér.
- Nem tudom, de gyere már! - elkezdtük húzni, de túl nehéznek bizonyult. Kolos gyorsan haza szaladt valami szállítóeszközért. Mikor megjött feltettük rá a sebesült állatot, és nagy nehezen elvittük a romokhoz. 
- És most? - kérdezte Kolos. A szarvas egyre jobban vérzett.
- El kell látni a sebet! - válaszoltam. Lefertőtlenítettük a sebet, majd gézzel körbetekertük. Hogy honnan szereztünk orvosi csomagot? Elképesztő, hogy mennyi mindent lehet találni a romos, elhagyatott házakban. Látszott, hogy az utca lakosai sietve hagyták el a helyet. Minden bútor, ékszer, csecsebecse ott feküdtek a porban. Fura, mintha olyannyira sürgős lett volna a helyzet, hogy az életük múlt volna rajta, ha akár egy percnél tovább itt maradtak volna. És hogy hogy nem vitték el az emberek az itt hagyott holmikat? Mármint azok, akik később megtaláltak... vagy mi lennénk az elsők? Nem, az lehetetlen! Nem igaz, hogy még egyetlenegy ember sem jött végig ezen az úton. Az lehetetlen!
- Mi legyen vele? - kérdeztem Kolostól. Mármint a szarvassal.
- Majd felneveljük! Mi legyen a neve? - vállat vontam. - Úúú, legyen a neve Bolyhos!
- Bolyhos?! Ez nem egy macska, hanem egy Szharvas!
- Tudom, de olyan cuki! - majd elkezdte simogatni... Bolyhost. - Ugye... Te vagy a legcukibb. Te! - és még gügyög is. Eszem megáll. 
Bolyhost... a szarvast elvittük a villához, az ideiglenes otthonához. Sötétedett. Haza kellett mennünk, de mi legyen Bolyhossal? Úgy döntöttünk, hogy bevisszük a legjobb állapotú szobába, hogy ott húzza meg magát este. Nagyon aggódtunk miatta, hogy valami baja esik, így úgy határoztunk, hogy korán reggel meglátogatjuk. Indultunk hazafelé. A sötétben kellett botorkálnunk. Mégpedig annyira sötét volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk... és nem képletesen értve. Sikeresen el is tévedtünk. Már csak ez hiányzott. Aztán, valahol a város szélén lyukadtunk ki.
- Ugye nem innen indultunk? - ráztam a fejem. Szóval többféle út is bevezet a romokhoz. Érdekes. Órákkal később tudatosult csak bennem, hogy nekünk van egy hatalmas szarvasunk!.. Végre. Megláttam a házunkat a messzeségben... na meg persze a sötétségben. A szüleimnek semmiféleképpen nem akarom elmondani ezt a szarvasos ügyet. Anyáék biztosan kiakadnának. Végül is, ez egy szarvas. Egy vadállat, de akkor sem hagyhattuk magára, hogy elvérezzen. Meg ha ezt tettem volna, Kolos biztos sírva fakadt volna, mert neki olyan nagy szíve van. Bár, ez egy kicsit furcsa tulajdonság egy fiútól.