Ha meghalnék
Trailer
Egy ismeretlen betegségben szenvedek. Az orvosok nem vállalják a kockázatot, ezért csak tétlenül kell hogy üljek az elkövetkezendő napokban. Életem legfontosabb hat napja, és lehet, az utolsó is. Pár ember már szenvedett ilyen betegségben… De csak egy dolgot tudtak biztosan megállapítani: hogy ha 6 napig túléled, élhetsz még, de ha nem, akkor… Örökre lehunyod szemeid.
- Iskolába kell mennem!- jelentettem ki határozottan, mert még voltak tisztázatlan ügyeim… Néma csend telepedett az osztályra. Szükségük volt időre, míg megemésztették a hallottakat. De nekem egyre fogy az időm…
- Mit tervezel? – kérdezte Laura falfehér arccal.
- Elvégzem a bakancslistám feladatait- jelentettem ki…
- Húzz egy lapot!- kinyitottam a kis lapot, melyen az egyik feladatom állt…
- Miért pont most mondtad el nekem? – kérdezte.
-… Mert lehet, hogy holnap már nem lett volna erre lehetőségem. - mondtam ki szomorúan, de mégis boldogan.
- Én mindig melletted fogok állni. – mondta
- Még a kórházban is? – kérdeztem tőle.
- Tessék? – látszott rajta, hogy tudja, miről beszélek, de mégis szeretné, ha azt mondanám, hogy valami más oka van…
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz. Végre elmondhattam neki, hogy nem szívlelem túlságosan…
- Ne, ne, ne!..Be ne csukd a szemed! Kérlek! – ott sírt az ágy szélén, én pedig nem tudtam megvigasztalni őt. Talán soha többé nem fogom tudni.
Prológus
Egy kórházi ágyban töltöm napjaimat. Azt a párat, ami még előttem van… Elegem lett belőle. Megmondtam a szüleimnek, hogy nem vagyok hajlandó egész nap feküdni, és gondolkozni. Így hát… hazatértem. Meguntam a feltörő emlékeket, a kórházi kosztot, a tétlen várakozást. Tehetetlennek éreztem magam. Volt még pár elintézetlen ügyem. És hogy miért sürget ennyire az idő?.. Egy ismeretlen betegséget fedeztek fel rajtam, amelyet kevesebb, mint egy tucat ember kapott el előttem. csak egy dolgot tudtak biztosan megállapítani: hogy ha 6 napig túléled, élhetsz még, de ha nem, akkor… Örökre lehunyod szemeid. Még nem ismerik a gyógymódot. Megtiltották a gyógyszerszedést, terápiákat, mert nem tudják, hogyan hatna a szervezetemre. Csak várni, és várni… Csupán ennyit kellene tennem, de én mégsem tudok egy helyben ülni, és várni a saját halálom. Életem legfontosabb hat napja, és lehet, az utolsó is... És ekkor tettem egy elhatározást. Lefutottam a lépcsőn és a szüleimhez igyekeztem. Éppen a konyhában tartózkodtak.
- Iskolába kell mennem!- jelentettem ki határozottan, mert, mint már említettem, még voltak tisztázatlan ügyeim. A szüleim pár másodpercig némán bámultak, majd egyetértően biccentettek.
- Így lesz a legjobb. – mondta anya halkan. – Elvigyünk? – kérdezte, majd nyelt egyet. A szüleim másként élik meg, mint én. Egy szem gyermekük vagyok, akinek az élete a szerencsén múlik. Minden óhajomat parancsként teljesítik, ami néha kicsit megrémiszt. Sajnálom őket… Nem akarom magukra hagyni őket… Felpillantottam az órára. Reggel 9 óra volt.
- Nem szükséges. – mondtam ki. A szüleim újra néma csendbe burkolóztak. Én pedig elindultam a suliba. Hosszú az út odáig… Túl hosszú. Egész idő alatt azon agyaltam, hogy hogyan mondhatnám meg a többieknek. Nem mondtuk el még nekik, mert személyesen akartam. Néhányszor vissza is akartam fordulni, de aztán mindig erőt vettem magamon és folytattam utam. Mindenütt siető emberek, néhányuk kezében telefon, másokéban bevásárlószatyor. Reggel 9-kor is nyüzsgött a város. Rendszerint összeszorul a torkom, ha embereket látok. Arra emlékeztetnek, hogy bár nekem is megadatott volna az, ami nekik… Az élet… Lehet, nm fogok meghalni, de ha mégis… Fel kell készülni a legrosszabbra…Az iskola kapujához értem. Nagyot sóhajtottam… Vissza akartam fordulni, de nem, már majdnem sikerült. Szent küldetésnek tekintettem a beismerésem. Egyre közelebb értem az osztálytermünkhöz. Rám tört a pánik, megremegtem. Mit mondjak, vagy hogy? Egyáltalán elmondjam? El kell… Az ajtóhoz értem. Bekopogtam… és ekkor megláttam az ismerős arcokat. Akiket hamarosan lehet, hogy el fogok veszíteni. Majdnem elsírtam magam, de még nem volt szabad. Az osztálytársaim kitörő örömmel fogadtak, mert már jó ideje nem hallottak rólam.
- Tanárnő… Beszélhetünk? – Súlyos szavak voltak ezek.
- Persze. - Majd az arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta szomorú, viseltes arcomat. Tudta, hogy valami nagy baj van… és, egyáltalán nem tévedett. Kiléptem az ajtón, mire a tanárnő követett. Nem kérdezett semmit. Csak bólintott, jelezvén, hogy neki elmondhatok bármit.
- Én… csak… - kicsordultak a könnyeim. Nem bírtam tovább megállni a sírást. Ó… istenem… hogy mondjam el?.. Egyáltalán hogy lehet az ilyet elmondani?