Halandó

1. fejezet

Egy kórházban fekszem, körülöttem orvosok. Próbálnak meggyógyítani, kevés eséllyel. Egy külsős másképp látja a helyzetemet, mint saját magam. Mások sajnálnak, de nem tudnak semmit tenni. Ők sem tudnak megmenteni. Egyéb körülmények között próbálok nem gondolni, arra hogy hamarosan nem leszek, hogy a szüleim belehalnak a bánatba, ha meghalok, hogy valakinek hiányozni fogok. Én viszont csak akkor merengek el azon, hogy életem véget ér, amikor nincs velem senki és semmi. Amikor egyedül fekszem az ágyamban, elalvás előtt. Amikor nézem a játszadozó kisgyerekeket, akiknek nincsenek gondjaik. Amikor a fűben fekve nézem a felhős eget. A családom nem akar szomorúságot okozni nekem, ezért mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam és ne legyen semmi bajom. Elhiszem, hogy a gyerekük vagyok, aki a halál peremén áll, de így nem élnek normális életet, mert görcsösen próbálják teljesíteni óhajaimat. Emiatt néha úgy érzem, mintha magukénak tudnák be a betegségem.  A kórházban találkoztam egy fiúval, akinek ugyanolyan betegsége volt, mint nekem, csak neki kevesebb az esélye a túlélésre. Eleinte nem beszélgettünk, de ő kérdezősködni kezdett.

- Hogy bírod a betegséged, mert a fejeden látszik, hogy rosszul?- mondta szemtelenül, mire megsértődtem.

-  Jobban, mint te, aki azzal nyomod el a fájdalmaid, hogy másokat piszkálsz. – válaszoltam mérgesen.

- Mégis jobb szórakozás ez, mint te, akit könnyen fel lehet idegesíteni. – mondta keresztbetett kézzel.

- Tudod mit, nem érdekel, amit mondasz. – kiabáltam fennhangon.

- Na, erről beszéltem. – jelentette ki, majd felült.

- Augustus vagyok. Te?- kérdezte tőlem, de sértődöttségemben nem válaszoltam.

- Rendben. – mondta és elkezdett beszélni a fociról. Mivel ezzel azt akarta elérni, hogy unjam meg és mondjam meg a nevem, tovább hallgattam. Végül már annyira untam, hogy elárultam a nevem. Sikerült a terve.

- Elisabeth vagyok. – válaszoltam félbeszakítva mondandóját.

- Szép név, egy szép lánynak. – mondta és kedvesen mosolygott rám. Én elpirultam, mert még senki sem mondott ilyen szépet nekem. Soha. Ezután beszélgettünk. Igazán megismertem, és nem olyan, mint elsőnek tűnt. Egyáltalán nem flegma, nem rosszakaró, nem piszkálódós. Annál inkább kedvesebb, okosabb. Olyannyira elmerültünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettük, hogy hazaszállítottak. Mikor hazaértem, anya megkérdezte mi történt. Azt válaszoltam, hogy semmi. A válaszom sántított, mert a kórházban történt életem legjobb dolga. Megismertem egy fiút, aki nem piszkál a betegségem miatt, és aki átérzi a helyzetem, mert ő is benne él. Vacsora után felmentem a szobámba, amikor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de a pillanat hevében nem néztem meg a kijelzőt, hanem csak felvettem. Legnagyobb meglepetésemre Augustus volt.

- Te meg honnan tudod a telefonszámom? - kérdeztem döbbenten, mert tényleg nem értettem a dolog mivoltját.

- Egy óvatlan pillanatban beírtam a számod a telefonodba. – válaszolt a kérdésemre, mire melegség töltötte el a szívem. Rengeteget beszéltünk ezután, csak akkor hagytuk abba, mikor lemerült a telefonom. Talán egész életemben csak ő lesz az egyetlen barátom. Vagy még ő sem.